Az 1970-es években Irán erőteljes gazdasági növekedésben volt, jelentős fejlesztések kezdődtek az ipar korszerűsítésére, 1978-ban - közvetlenül az iszlám forradalom előtt - ez a fejlődés megtorpant. A forradalom után az ország egy független gazdaság megteremtését, a teljes foglalkoztatás elérését és a lakosság életszínvonalának emelését tűzte ki célul. Azonban az országnak jelentős akadályokkal kell szembesülnie:

·  az iszlám forradalom óta az ország lakossága megkétszereződött, ezzel párhuzamosan nőtt a munkanélküliség;

·  a mezőgazdaság (amely korábban a foglalkoztatottak többségét adta) termelése nagymértékben visszaesett, Irán élelmiszer exportálóból importőrré vált;

·  a gazdaság nagymértékben függ az ország természeti kincseitől és főleg a kőolajtól, döntően az olajiparon alapszik, amely az ország exportbevételének több mint 80%-át adja;

·  súlyosbítja a helyzetet a befektetési tőke hiánya is: a bizonytalan nemzetközi környezet, a rendezetlen törvényi szabályozás, valamint az országot sújtó nemzetközi szankciók (többek között befektetési tilalom) miatt a tőkeerős nyugati befektetők távol maradnak Irántól.

Irán gazdaságát a központi tervgazdálkodás (5 éves tervezési periódusok), az állami tulajdonban lévő kőolajszektor és nagyobb üzemek, a falusi mezőgazdasági termelés és egy szűk skálájú, magántulajdonon alapuló kereskedelmi és szolgáltató tevékenység jellemzi. A magánszektor tevékenysége kis üzletekre, vidéki gazdaságokra és szolgáltató cégekre terjed csak ki.

Az elmúlt években a GDP-hez egyre nagyobb mértékben járult a szolgáltatási szektor, a bánya- és kézműves ipar, valamint a mezőgazdaság. 2007-ben a becsült GDP 278,1 milliárd USD volt (15. a világranglistán), ami 4,3%-os növekedést jelent. A GDP növekedését 2009-re 4,7%-ra becsülik. Szakértők ugyanakkor hozzáteszik, hogy ez a növekedési ütem nem elég az évente a munkaerő piacra belépő mintegy 900 ezer új munkavállaló foglalkoztatására, ehhez 9%-os növekedés kellene. A munkanélküliségi ráta 14% körüli, de a fiatal aktív korúak körében ez lényegesen magasabb. A GDP 11%-át a mezőgazdaság, 45,3%-át az ipari termelés, 43,7%-át pedig a szolgáltatási szektor adta. Az infláció 2000-2004 között hivatalosan 14% volt, nem hivatalos becslések szerint azonban elérte a 20%-ot is. 2006-ban a pénzromlás 15,8% volt, a prognózisok pedig 2008-ra 17%-ot mutatnak. Az ország költségvetési helyzete kedvezőtlen: 2007-ben a költségvetési hiány a GDP 23,2%-a volt, a külső adósság elérte a 13,8 milliárd USD-t. A költségvetés bevételei a 2006-os pénzügyi évben (2006. március 21 - 2007. március 20.) 104,6 millió USD-t tettek ki, amelynek 45%-a olajexportból, 31%-a adókból, illetékekből és járulékokból, 20%-a pedig az állami tulajdonból és ún. holdingoktól származott. A kiadások 100,6 milliárd USD-t tettek ki, amelyből a főbb területek az alábbiak voltak: egészségügy 6%, oktatás 16%, importált termékek (benzin, elektromos áram, cement, acél, gyógyszeripari termékek, búza) ártámogatása 40%, szociális kiadások 23% (ennek fele a nyugdíjakra), tőkeberuházás 7%, katonai kiadások 8%.

Fontosabb ásványkincsek: kőolaj, földgáz, feketeszén, vas- és színesfémércek. Az ipari termelést alapvetően az ország területén található kőolaj- és földgázkészletek kitermelése és feldolgozása határozza meg. Jelenleg a világ kőolajkészleteinek 9, földgázkészleteinek 15-17%-a felett rendelkezik. A működő kőolajmezők azonban fokozatosan kimerülnek, a kőolaj- és földgázberendezések elavultak, az iraki-iráni háború okozta károkat még mindig nem hozták rendbe, nem történtek jelentős új beruházások sem. A termelés szintjének fenntartásához és növeléséhez jelentős tőkére lenne szükség, azonban az iráni alkotmány nem teszi lehetővé a kőolajiparban a külföldi tulajdon szerzését, ezért viszonylag nehezebben teremthetők elő a beruházásokhoz szükséges összegek. A kormány az olajjövedelmekből jelentős összegeket fordít más ipari területek fejlesztésére is, mint a gépjármű-, repülőgép- és a fogyasztási, valamint az elektronikai cikkeket előállító ipar, továbbá a nemzetközi érdeklődés középpontjában álló atomipar. Az utóbbi időben eredményesen meghonosították az országban a bio-, illetve a nanotechnológiát, és fejlett gyógyszeripart hoztak létre. Jelentősek az acél-, textil- (fő kiviteli terméke a perzsaszőnyeg), cement- és egyéb építőipari anyagokat, feldolgozott élelmiszereket, gépkocsikat és villamos berendezéseket előállító ágazatok. A termelés részét képezi a fémmegmunkálás és a fegyverzetgyártás is. Az ország iparának több mint fele a fővárosban összpontosul: Teheránnak többek közt autó-, elektronikai, fegyver-, textil-, cukor-, cementgyárai, vegyi üzemei és kőolajfinomítója van, a szőnyeg- és bútorkereskedelem központja.

Az ipar fejlődését - az olajbevételekből történő nagy beruházások ellenére - nagymértékben hátráltatja a nem kielégítő infrastruktúra és a korlátozott mértékben rendelkezésre álló nyersanyagok. (Viszont a fővárost és környékét Délnyugat-Ázsiában példátlan hosszúságú autópályahálózat szövi be.) Ezen kívül az iraki-iráni háborúban az iráni ipari infrastruktúra egy része olyan súlyos károkat szenvedett, hogy az ország a mai napig nem volt képes ezeket pótolni.

A szolgáltatási szektor továbbra is a legdinamikusabban növekvő ágazat, de a valutaátváltási korlátozások, a túlzott bürokrácia és a hosszú távú tervezés bizonytalansága erre az ágazatra is kedvezőtlenül hat. A telekommunikációs és pénzügyi szolgáltatásokat megpróbálják nemzetközi szintre emelni. A bankrendszert 1979-ben államosították, de 2002-től újra működnek magánbankok is. A 90-es évektől a turizmus fokozatosan fejlődik, a turisták többsége iszlám államokból érkezik, elsősorban vallási kegyhelyek látogatása céljából. A nyugat-európai országokból érkezők általában a régészeti lelőhelyeket keresik fel.

Irán legfontosabb kereskedelmi partnerei: Franciaország, Németország, Olaszország, Oroszország, Kína, Japán és Dél-Korea. Az Egyesült Államok 1996-ban kereskedelmi szankciókat léptetett életbe Irán ellen, 2000-től viszont valamelyest enyhítettek a korlátozásokon, azóta amerikai cégek bizonyos területeken (gyógyszeripar, orvosi berendezések, kaviár előállítása, szőnyegkészítés) működhetnek együtt iráni vállalatokkal. Az 1990-es évektől a dél-dél integráció keretében Irán növelte gazdasági együttműködését olyan országokkal, mint például Szíria, India, Dél-Afrikai Köztársaság, Kína, Kuba és Venezuela. Ugyancsak megerősítette gazdasági kapcsolatait Törökországgal és Pakisztánnal azzal a céllal, hogy e két utóbbi ország, illetve más államok bevonásával a nyugati- és közép-ázsiai országok egyfajta, az EU mintájára kialakított gazdasági együttműködési szervezetet hozzanak létre. 2003-tól jelentős tőkét fektettek be az afganisztáni és az iraki gazdaság helyreállításába. Az Arab Emírségekből visszatelepült iráni állampolgárok beruházásai jelentősek: a tőkét elsősorban olyan területen fektetik be, amely előmozdítja a két ország gazdasági kapcsolatait.

Az iráni Célszerűségi Tanács felvetette annak lehetőségét, hogy megindulhat egy részleges privatizációs folyamat. Ez lehetővé tenné a kőolaj és földgáz ágazat, a bányászat, a banki, a biztosítás, a telekommunikáció, a vasút, a posta, az energetika, a földi és a légi közlekedés, valamint a hajózás szektorának részleges privatizációját. Ennek a politikának az egyik eleme, hogy 2008. február 17-én Iránban megnyílt az ország első, kőolajtermékek kereskedésével foglalkozó tőzsdéje. A tőzsdét a Perzsa-öbölben található kís-szigeti szabadkereskedelmi övezetben hozták létre, ahol mintegy 100 iráni és külföldi cég működik. Irán ezen kívül 2009-re létrehoz egy másik olajtőzsdét, ahol várhatóan euróval kereskednek majd az általánosan használt USD helyett. Iránnak ezzel az a célja, hogy mérsékelje a dollár árfolyam-ingadozásaiból adódó kedvezőtlen hatásokat a gazdaságra. A vezetés reményei szerint az új és a külföldiek számára kedvező beruházási politika eredményeként (amely szerint egyebek mellett csökkentenék a külföldi beruházókkal szemben ma még életben lévő korlátozásokat, szabadkereskedelmi övezeteket hoznának létre) jelentős külföldi tőke áramlik be az országba.

A gazdaság részleges privatizációjának legnagyobb ellenzői a különböző vallási alapítványok (bonjádok), valamint a Forradalmi Gárda vezetése. A bonjádok eredetileg azért jöttek létre, hogy a hívők adományából segélyezzék a szegényeket, később már üzleti tevékenységekben is részt vettek. 1953-ban Rezá Pahlaví sah felszámolta a vallási alapítványok önállóságát. Az iszlám forradalom után az új vezetés kisajátította a sah és követőinek birtokait, és szétosztotta a vallási alapítványok között. (Az Iráni Statisztikai Hivatal 1996-os beszámolója szerint az ország 79 ezer mecsetjének, szent sírjának és más vallási intézményének van valamilyen alapítványa, amelyhez gyakran földterület is tartozik.) A bonjádok vagyonukról és tevékenységükről nem tartoznak elszámolással sem a parlamentnek, sem más kormányzati szervnek, egyedül a legfőbb vezetőnek. A bonjádok komoly érdekeltségekkel rendelkeznek a gazdaság jelentősebb területein, egyes becslések szerint több mint 40%-át adják az ország bruttó hazai össztermékének. Leginkább a középkori Európa viszonyaihoz hasonlít ez a hatalmi szerkezet: akkoriban a katolikus egyházi méltóságok hatalma sokszor a királyéval vetekedett. Az évek során az iráni állami vezetés folyamatosan próbálta hatáskörébe vonni a bonjádokat és más hatalmi központokat, de ez a törekvés eddig nem nagyon sikerült. A forradalom utáni első elnök, Abolhasszan Baníszadr 1980-ban kifogást tett Khomeini ajatollahnak a bonjádok körüli korrupcióval és az adómentességgel kapcsolatos problémák miatt, és sürgette a bonjádok formális kormányzati ellenőrzés alá helyezését. Ebből a kezdeményezésből azonban semmi nem valósult meg. Miután 1997-ben elnökké választották az Iránban liberálisnak számító Mohamed Khátamít, a parlament elfogadott egy törvényt az alapítványok ellenőrzéséről azzal a megszorítással, hogy az alapítványokat a köztársasági elnök felügyeli, de a legfelső vezető a védnöke. Nem sokkal Khátamí 2005-ös második elnökségének vége előtt a parlament végül elrendelte, hogy az alapítványok fizessenek valamennyi adót, néhány bonjád azonban mentességet kapott.

A Forradalmi Gárda felső vezetése szintén gazdasági érdekeltség miatt ellenzi a privatizációt. A gárda a háború során olyan jelentős tényezővé nőtte ki magát, hogy 1988-ban jogszabályban rögzítették: a gárda is részt vesz az ország gazdaságának újjáépítésében. Az ezredforduló óta a gárda gazdasági jelentősége megnőtt az országban, mert a legfontosabb ágazatokban, a stratégiai jelentőségű iparágakban és a nagyméretű gazdasági projektekben is részt vesznek. A testület vezetői által közvetlenül vagy közvetve ellenőrzött cégek több milliárd USD értékű megrendelésekhez jutottak a kőolaj- és földgáziparban, a nukleáris fejlesztésben és a nukleáris berendezések gyártásában, a bányagépiparban, a közműszolgáltatásban, valamint a legfontosabb infrastrukturális fejlesztésekben. A dél-párszi földgázmező kiaknázásától a teheráni metró legújabb vonalán át az Iránt Pakisztánnal összekötő földgázvezetékig minden fontos beruházást ellenőriznek. Feltételezések szerint jelentős kedvezményekben és elbánásban részesülnek (privatizálásra kerülő állami vállalatok piaci ár alatti megvétele, közbeszerzési jogszabályok figyelmen kívül hagyásával állami megrendelések, stb.). Emellett egyes vállalkozásai még illegális gazdasági tevékenységet is folytatnak (például csempészet, mivel a határok őrzése szintén a gárda feladata). Gazdasági hatalma - a bonjádokkal ellentétben - politikai hatalommal is párosul: Ahmadinedzsád elnök, a madzslisz 80 képviselője, valamint a kormány több mint fele a gárda soraiban szolgált vagy még szolgál. A gárda szintén csak a legfőbb vallási vezetőnek tartozik beszámolni tevékenységéről.

A bonjádok és a Forradalmi Gárda üzleti érdekeltségei miatt szakértők úgy értékelik a gazdasági helyzetet, hogy azt átfonja a korrupció és az informális kapcsolatrendszerek, az illegális gazdasági tevékenységek. A rendszer átláthatatlanságát fokozza az állami félretervezés és a rossz ártámogatási rendszer, a veszteséges vállalatok működtetése, a hatékony adórendszer és az átgondolt szociális politika hiánya.